Valary belépett az ajtón, bennem pedig egy pillanatra megállt az ütő.
Jesszus! Mit fog szólni?!?
Basszus, tuti kinyír minket, engem hazazavar, a srácokat meg az életben többet nem fogom látni...
-Sziasz...-sétált be Val.-Tok...-fejezte be a mondatot, amikor észrevett minket.
Arin félmeztelenül ült a kanapén, Johnny hevert a fotelban, Brian éppen belekortyolt a sörébe, Matt az asztalon pakolgatta a Jack Daniel's-es üveget, én pedig egy teli borospohárral a kezemben fordultam meg.
-Mi történt itt? Leitatjátok Hilaryt?-kérdezte V. kissé döbbenten.
-Nem, csak két pohár bor volt...meg én akartam.-válaszoltam kicsit félve.-De kérlek ne szólj anyának...
-Jó, nem fogok..de fiúk! Meg ne rontsátok őt!
-Ó, eléggé romlott vagyok én magamtól!
-Matt, hol van Zacky?-vette észre Valary, hogy Z. nincs itt.
-Elment itthonról, mert szakított Gena-val.. -És hagytátok egyedül elmenni? Nehogy valami hülyeséget csináljon!
-Zé nagyfiú már, tud magára vigyázni!-vetette oda Bri.
-Jó, de tudjátok milyen kilátástalan ilyenkor...
*Zacky szemszöge*
Már vagy 3 órája ott ültem a farönkön, a bokrok mélyén, ahol senki sem látott. Totál reménytelennek tűnt minden. Megtöltött az üresség érzése. Az az érzés, amikor nincs kiért élni. Mikor hirtelen céltalan lesz minden, és már te sem tudod mit akarsz. Megint átvertek...a kulcsszó a "megint".
Miközben agyaltam, hol fűszálakat tépkedtem, hol pedig botokat tördeltem.
Öcsém, asszem' erre mondják, hogy össze vagyok törve...vagy mi.
-Hogy én soha nem fogok ki egy normális csajt se...-gondolkodtam el félhangosan.
Lassan felálltam és elindultam kifelé a sűrű bokros-fás rengetegből. Most már azt hiszem beletörődtem, hogy vége. A park már egészen kiürült, közben be is sötétedett. Szinte egyedül voltam a szabadban, elfogott az a "semmi közepén" érzés...
Eszembe jutott, hogy vajon a többiek mit gondolhatnak erről az egészről...hogy megint eljöttem otthonról meg minden. Ahogy sétáltam az utcán, éppen hogy csak pár autó volt az utakon. A járdák mentén álló lámpák világították meg előttem az utat. Bekanyarodtam az utcánkba, már a sarkon látni lehetett az égő villanyokat a házban. Majdnem mindenhol sötét volt, csak nálunk volt "díszkivilágítás". Mikor odaértem a házunkhoz, kinyitottam az ajtót , mire minden szem rám szegeződött. Ahogy elnéztem, egy kisebb parti volt, amíg én nem voltam itt...piás üvegek szerte szét, mindenki a konyhában az asztalnál ült.
-Mi van veled Zé?-szegezte nekem a kérdést Johnny.
-Semmi...-kanyarodtam be a nappaliba, majd pedig fel a lépcsőn.
-Hová mész?-kiáltott utánam Val, mire én csak ennyit mondtam:
-Filmezni!
Most nem volt kedvem a bulihoz, meg a piához sem. Ilyenkor a legjobb ha rágódok a dolgokon egy kicsit...egyedül. Bementem a szobába és leültem az ágyra a sötétben. Felidéztem magamban az összes emléket vele kapcsolatban...minden mosolyt, minden közös percet...úgy éreztem magam, mint egy hülye!
Tisztára kihasználva, meg egy normális ember nem agyal ezen ennyit...velem van itt a baj.
*Hilary szemszöge*
Szegény Z. ramatyul néz ki. Olyan összetörtnek, én nem nagyon láttam még pasit ilyen állapotban. Bár mondták a többiek, hogy kifejezetten érzelmes típus. Úgy nézett ki, mint akinek szüksége van valakire, akivel beszélhet erről. Ezért is fordult meg a fejemben, hogy felmenjek hozzá, hátha segíthetek neki...
-Halljátok srácok...mindjárt jövök, nem baj?-álltam fel a székemről és elindultam a lépcső felé.
-Micsinász'?-tett fel Brian egy felettébb intelligens kérdést.
-Zacky...-csak ennyit mondtam, tudtam hogy ebből tudják mire gondolok.
-Várjá' jövök énis!-sietett utánam és már jött is fel mögöttem a lépcsőn.
A résnyire nyitott szobaajtó előtt megálltunk, és én bekopogtam. Gondoltam, mégsem rontok be csak úgy...
-Zack? Bejöhetünk?-kérdeztem egészen halkan. A kis résen beláttam. A fiú odabent ült az ágyon, az ajtónak háttal.
-Kik?-érkezett a válasz. A hangján hallatszott a harag, a csalódottság, a bánat. Arrogánsan hangzott, de tudtam hogy nem direkt csinálja...megviseli a dolog.
-Brian és Hilary-suttogtam.
-Ja..be..
-Hé'...majd lesz más! Ott vannak a groupie-k is...annyi csaj van még, meghúzhatod az összeset!-vágtatott be Brian vidáman. Túl vidáman.
Hát, azt hiszem most talán nem ez a legjobb dolog, amit mondhatott volna..kifejezetten a lehető legrosszabb.
-Syn! Engem nem a farkam vezérel, mint téged! Hagyjál a rohadt groupie-kkal , tiéd lehet az összes!-kelt ki magából.
-Legyen eszed, ne légy már hülye és ne szeress beléjük! Gena is csak egy ribanc volt, mint a többi!
-Na jó Gates, most hagyjál békén ezzel!! Húzz inkább ki ha csak ezért jöttél!-fordult felénk Zacky ingerülten.
-Hát te nem vagy 100-as, b@zdmeg! Szevassz!-vonult ki megsértődve Synyster.
Én csak döbbenten álltam ott. Mármint, annyira furcsa volt látni, hogy mennyire különbözik a két srác...hogy Bri mennyire félvállról veszi a dolgokat.
Eközben Zack felállt és elkezdett keresgélni a tv alatti polcon. Gondolom filmek között keresgélt, a félhomályban nem láttam pontosan. Elvégre azt mondta, ezért jön fel. Filmet nézni. Pakolgatta a műanyag DVD tokokat ide-oda, nyitogatta őket. Úgy tűnt, nem találja amit keres. Idegesen csapta le a tokokat a polcra, és visszaült az előző helyére az ágyra.
-Öhm...Z? Én..sajnálom, ami történt. Tutira nem érdemled meg, hogy így bánjanak veled!-kezdtem bele a mondókámba. Fogalmam sem volt, hogyan fog reagálni erre. Hogy kiborul-e majd, vagy zavarom-e...
-Hát..én is sajnálom!-meredt maga elé a padlóra, miközben én kicsit közelebb sétáltam hozzá. Már az ágya mellett álltam, szinte két lépésre tőle.
-Miért ne érdemelném meg?! Nekem ez lett "megírva"! Így kell lennie!
-Ez nem igaz! Senki sem érdemli meg, te meg FŐLEG nem!-kezdtem győzködni.
-Pont nekem jár ez...ilyen béna szerencsétlen pöcs vagyok.
-Nem vagy az! Egy kedves, érző szívű, aranyos fiú vagy, aki eddig sajnos a rossz embereket fogta ki. Mindig a legjobb emberek szenvednek a legtöbbet. Ettől erősödnek meg, hogy megtörhetetlenek legyenek!-mondtam.
A hangleejtése már nem ideges és goromba volt, sokkal inkább szomorú és elveszett. Megszelídült, vagy nem is tudom...ezért is mertem még közelebb lépni, és leülni mellé az ágyra. Amint leültem, felém fordult és a szemembe nézett. A beszűrődő holdfény gyönyörűen ragyogott a zöld szemeiben. Ez volt az egyetlen fényforrás perpillanat. Az én gyomrom rándult össze attól a pillantástól, attól a fájdalomtól, amivel megtelt a tekintete.
-Honnan tudsz te ilyeneket mondani?! 16 vagy, ez meg úgy hangzott, mint ha egy felnőtt mondta volna!
-Tudod, nekem is volt részem a csalódásokban, szóval azt hiszem innen a bölcsesség.
-De miért vagy itt? Miért jöttél fel?
-Mert tudom, hogy ilyenkor mindenkinek szűksége van valakire, aki meghallgatja. És szeretném ha tudnád:én itt vagyok!-tettem a kezem finoman a combjára.
-Tudod...Syn igazat mondott az előbb. Gena tényleg ribanc volt. Így is ismertem meg, hogy ő volt az egyik alkalmi groupie-nk. Csak nekem túlságosan megtetszett, túl hamar és elvakultam.-dőlt hátra az ágyban és hanyatt feküdt.-Az elejétől fogva tartottam tőle, hogy átver majd. De mindig elhessegettem ezeket a gondolatokat...-folytatta.
Én is elterültem az ágyon, Zacky mellett. Ott feküdtünk az ágyán és mindketten a plafont néztük. Úgy éreztem, hogy megnyílt előttem.
-Igen, tudom milyen amikor annyira szeretsz valakit, hogy szemet hunysz minden hibája felett. De meg kell próbálni tisztán látni. Nehéz, nagyon nehéz tudomásul venni, hogy félreismertél valakit, aki nagyon fontos neked. Viszont nem lehetetlen!-mosolyodtam el a végére.
-Köszönöm Hil! Hogy itt vagy velem. Jól esik..-fordult felém egy halvány mosollyal az arcán.
Ezaz! Kezd jobban lenni, már mosolyog!
Mérhetetlenül örültem, hogy már nem tűnt ugyanolyan bánatosnak, mint idáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése