15. "Save him!"

*Hilary szemszöge*

A lélegzetem is elállt. Ott, akkor úgy éreztem, kitépték a szívemet. Reszketve próbáltam elővenni a telefonom és hívni a mentőket, de hirtelen azt sem tudtam melyik a mentők száma. A szememet elárasztották a könnyek, már nem is láttam szinte semmit. Ekkor szirénázást hallottam és egy hatalmas fékcsikorgást. Erős reflektorok világítottak a hátam mögül. Egy kocsi ajtajának csapódását hallottam, majd trappolást és férfi hangokat. Közben remegő kezemmel szorítottam az ő vérző kezét. Kivettem ujjai közül a kis üvegszilánkot és ekkor láttam meg a jobb kézfején egy piros "H" betűt. Már mindent értettem...
Megmarkoltam a kis szilánkot és egy "Z"-t karcoltam a bal kézfejemre...
Azt hittem ott helyben elájulok, meghalok és vége. Ez rettenetesen sok volt nekem egyszerre. A mentősök odarohantak hozzá és engem kezdtek kérdezgetni:
-Mióta fekszik itt? Ismeri? Mi történt vele? Van pulzusa? Eszméleténél van?-záporoztak a kérdések.
-Nem tudom, nem tudom, fogalmam sincs, a barátom és így találtam rá. Mentsék meg, segítsenek rajta!-zokogtam kétségbeesve.
-Nyugodjon meg, segítünk rajta!-léptek oda hozzá és hordágyra tették. Rohantak vele a mentőhöz, ahonnan még gyorsan visszafordultak hozzám:
-Be akar jönni?
-Persze!-futottam utánuk.
Beugrottam a mentőbe, ahol három mentőorvos sürgött Zack körül. Én pedig csak néztem őket, és próbáltam minél hátrébb húzódni, hogy ne legyek útban. Le tudtam rogyni a sarokba, ahonnan gyorsan tudtam írni két SMS-t.
Egyet a szüleimnek, hogy miért nem megyek ma haza...és egyet a srácoknak..

"Anya, ma nem érek haza időben. Zacky kórházban van, én találtam meg az utcán, eszméletlen. Majd hívlak, sajnálom!"

Hilary

A másik pedig Matt-nek ment:

"Gyertek a Huntington-i kórházba azonnal..Zack.."

Hil

Még mindig rettentően féltem, hogy mi lesz. Rengeteg kérdés suhant át az agyamon egyszerre:

Mi történt? Mióta fekhetett ott, egyedül? Miért nincs magánál? Mi van? Mi történik?!

Szédültem, hasogatott a fejem, zúgott a fülem és a látásom sem volt tökéletes. Olyan volt mintha elaludtam volna, annyi különbséggel, hogy hirtelen történt. Semmit sem éreztem, csak így eltűnt minden. Minden rossz érzés, minden.

A következő kép az, hogy egy fehér plafont látok, feszítő érzés a bal karomban és valaki keze az enyémet fogja. Gondolom elájultam, aztán engem is összekapartak. Király... Jobbra fordítottam a fejem és láttam az éjjeliszekrényen levő mobilomat. Jobb kezemmel tapogattam a szekrényt, hogy megnézhessem a telefonomon az időt. Éjfél múlt öt perccel...én este 8 körül találtam Zacky-re. Basszus, mi van Zack-el?!
Nem éreztem úgy, hogy bármi bajom lenne. Elájultam a sokktól, aztán ennyi. Amikor balra néztem, láttam hogy egy fekete hajú srác, az ágyamra borulva alszik. Brian volt az. Infúziót kötöttek be nekem, amit én gondosan elzártam és kihúztam a branült a karomból. Hála a jó égnek, nem adtak rám kórházi hacukát, hanem a saját gönceimben voltam. Még jó, hogy anyám egyészség-ügyis, így tudtam hogyan szedjem le magamról azt a szart. Gondosan ráakasztottam az állványra és felültem.


Brian még mindig halkan szuszogott. Nem akartam felkelteni,de meg akartam keresni Zé-t. Tartottam tőle, hogy bunkó lesz ha felébred. Hiszen elég érdekesen váltunk el...De ha nem lenne kíváncsi rám, talán most nem ő lenne az egyetlen, aki itt van velem. Néztem, ahogyan ott fekszik az ágyra borulva, sebezhetően és ártatlanul. Talán számítok neki... Nagyon furdal a lelkiismeretem, hogy miért nem ugrok fel és rohanok ordítva a recepcióra, hogy Zachary Baker hol fekszik. De ez Briannel szemben nem lenne fair. Mert ő itt van velem, ugyan nincs ébren, de itt van. És ez sokat jelent nekem, nem tehetem meg, hogy aljas módon kiosonok a tudta nélkül és mire felébred nem leszek itt. Mert ő is hazamehetett volna, biztos hogy kényelmesebb lenne az ágyában aludni, nem pedig itt ülve. Lassan a hajába túrtam, gyengéden simítottam végig a halántékán, közben halkan szólongattam:
-Brian!....Bri....hallasz?...-hajoltam közelebb hozzá. Egy halk nyögéssel emelte fel a fejét, és az arcára egyből kiült a döbbenet, mikor meglátott.
-Jól vagy Hilary?-ugrott fel.
-Persze, remekül. Figyelj...te nem tudod, hogy hol van Zacky?-kérdeztem félve. Nem tudtam, mit fog reagálni...
-De. A folyosó végén jobbra, a 22-esben.
-Nagyon fontos dolgokról szeretnék beszélni veled, de muszáj tudnom, hogy mi van vele. Mindjárt jövök!-keltem fel az ágyból, mire B. megállított.
-Biztos, hogy jó az ha szaladgálsz?
-Figyi, én csak elájultam. Az infúzió majdnem teljesen lefolyt már, semmi bajom. Tudom mit csinálok. De köszönöm, hogy aggódsz!-mosolyodtam el.
-Jövök én is!-pattant fel a székről. Ketten indultunk el a 22-es kórterem felé. A folyosó teljesen üres volt, a szobákban nagyrészt sötét volt. Egy-egy helységben égett egy halvány fény, aminél olvastak.
 -Látom, van aki nem tud aludni...-böktem a 17-esben könyvet lapozgató idős bácsi felé.
 -Mondja ezt az, aki szintén éjfélkor kerekedik fel...-nézett rám B. Erre nem volt megfelelő válaszom, mert igaza volt...
-Amúgy...mi történt pontosan?-érdeklődött. Megálltunk a folyosón, és én halkan mesélni kezdtem:
-Na..eredetileg azért indultam, hogy veled beszéljek valamiről. Matt azt mondta, keresselek a parton. Útközben a suli előtt mentem el és láttam, hogy valaki ott fekszik, de nem mozog. Így odamentem, és...-csuklott el a hangom a végére.
 A szemem könnybe lábadt, amikor szó szerint megfogalmazódtak bennem a történtek. Brian pontosan tudta, mire van szükségem. Rá. Arra a biztonságérzetre, amit ő tud nyújtani nekem. Nem szólt semmit, csak magához szorított. Ekkor már tudtam, hogyan fogok dönteni.